DVTK: Emlékszik még arra, hogyan került kapcsolatba a kosárlabdával?

Az egyetem elvégzése után, 1987-ben tértem vissza Miskolcra. Dr. Molnár Pál sportorvos vezetett be a pályák melletti orvosi munkába. Szinte minden sportág rendezvényein dolgoztam, a jégkorong-utánpótlás mérkőzésein pedig éveken át „fagyoskodtam” a pálya mellett.
Kezdettől fogva a gyermeksebészeten dolgozom. Kollégám, dr. Lukács János volt a Király Sándor bácsi vezette diósgyőri női csapat orvosa. A feleségem, Járdánházy Ibolya testnevelő tanár, korábbi NB I-es kosárlabdázó, a lányom, Flóra pedig szintén kosarazott, így hosszú éveken át az utánpótlás-mérkőzések egészségügyi felügyeletét is én láttam el.
A nagycsapat mellé először 2011-ben kerültem, amikor Milen Vukicevic vezetőedző és Flóra keresztapja, Cserhalmi Ede akkori ügyvezető igazgató hívott. Azóta kiváló szakemberekkel dolgozhattam együtt. Völgyi Péter már a kilencedik vezetőedző, akinek a stábjához tartozom – illetve részben továbbra is tartozni fogok, hiszen az akadémisták ellátását, ha szükség van rá, továbbra is végzem.


DVTK: Gondolta volna az elején, hogy ilyen hosszú időt tölt majd a klubnál?

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú ideig maradok. Ebben a sport szeretete mellett talán az is szerepet játszott, hogy a szakvezetés elégedett volt a munkámmal.
Az elején még szinte egyszemélyes feladat volt a játékosok ellátása, később azonban egyre többen csatlakoztak hozzánk. Ma már komoly, főállású szakmai stáb dolgozik a csapat mellett, amely a játékosok kondíciójáról és rehabilitációjáról is magas szinten gondoskodik.

Van olyan mérkőzés, szezon vagy siker, amely különösen emlékezetes marad?

Az első években még az 5–6. hely megszerzéséért harcoltunk, az utóbbi időszakban azonban – ahogy Völgyi Péter vezetőedző nemrég fogalmazott – felkerültünk Európa kosárlabda-térképére.
Csodálatos élmény volt Lopez mesterrel az Európa Kupában elért tízgyőzelmes menetelés, és Petivel az Euroligában megszerzett sikerek is. Ezek közül különösen emlékezetes marad a belgiumi, harmincpontos győzelem, amelyet körülbelül ötven diósgyőri szurkoló előtt arattunk.
A sok kupasiker közül kiemelném a Sopron elleni kupagyőzelmet is, különösen azért, mert egy későbbi Euroliga-győztes csapatot sikerült legyőznünk fantasztikus szurkolók előtt, egy csodálatos új arénában.
Természetesen felejthetetlen a bajnoki aranyérem is, amely hosszú évek munkájának gyümölcse volt – és remélem, nem az utolsó.

DVTK:Volt olyan sérülés, amely komolyságánál fogva még Önt is megijesztette?

Sajnos a sérülés a sport része. Az évek során voltak súlyos, akár a sportkarriert is veszélyeztető eseteink: traumás nyaki gerincsérv, többszörös hátcsigolya-törés, valamint megszámlálhatatlan bokaszalag- és térdszalag-sérülés. Szerencsére minden játékosunk vissza tudott térni a korábbi szintjére. Egy összetett térdsérülésből való felépülés azonban általában 10–12 hónapot vesz igénybe.
Rengeteget fejlődött a képalkotó diagnosztika, a műtéti technika és a rehabilitáció, de legalább ilyen fontos a sportoló, illetve a rehabilitációs szakemberek mentalitása és felkészültsége. Nálunk Fodor Csilla erőnléti edző, Halász Vera és Tőzsér Virág fizikoterapeuták, valamint Kukta Emma gyúró is kiváló munkát végeztek.

DVTK: Milyen kapcsolatot sikerült kialakítania a játékosokkal az évek során?

A játékosokkal és a szakmai stáb tagjaival mindig jó volt a kapcsolatom. Nagyon sok kiváló embert ismertem meg, a pályán és azon kívül is. Többekkel baráti kapcsolat alakult ki, és számos edzővel, illetve egészségügyi stábtaggal a mérkőzéseken kívül is tartjuk a kapcsolatot.
A csapaton belüli összetartást és a pályán kívüli jó kapcsolatokat Völgyi Péter vezetőedző mindig különösen fontosnak tartotta. Ritkán éreztem azt, hogy a kapcsolatunk pusztán orvos–beteg viszony lenne, inkább kollegiális, baráti kapcsolat alakult ki közöttünk.

Monika Grigalauskyté búcsúzáskor azt mondta nekem: „Úgy viszonyulsz a játékosokhoz, mint egy édesapa.” Négy fiúunoka nagyapjaként ennél nagyobb dicséretet aligha kaphatok.

DVTK: Melyik pillanatot őrzi a legszebb emlékként a DVTK-s évekből?

Rossz emlékem nincs, szép, izgalmas és dolgos évek voltak.
Ha mégis ki kell emelnem egyetlen pillanatot, talán a Sopron elleni kupagyőzelmet mondanám a Generali Arénában. Számomra az volt az első igazán nagy siker, amelyet aztán szerencsére még sok követett.
Nagy élmény volt látni Aho Nina arcát, amikor először lépett együtt pályára Tyrával, és ugyanilyen emlékezetes minden olyan pillanat, amikor egy hosszú sérülés után egy játékos újra visszatérhetett a pályára.

DVTK: Van olyan történet vagy kulisszatitok, amit szívesen megosztana a szurkolókkal?

Kosárlabdával kapcsolatos történetből bőven akad, szerencsére több a jó emlék, mint a rossz. A kulisszatitkok azért titkok, hogy azok ismerjék őket, akik részesei voltak – Isten őrizz, hogy valódi titkot áruljak el.
Néhány érdekes történet azonban nyilvános lehet. Volt például olyan légiósunk, aki a kosárlabdacipőjét otthon hagyva utazott Szekszárdra, így ott kellett kölcsönkérnünk számára egy párat. Olyan is előfordult, hogy egy játékos a repülőn felejtette az iratait. Mivel a mérkőzés többórás buszútra volt, komoly logisztikát igényelt a dokumentumok visszaszerzése.

DVTK: Milyen érzésekkel búcsúzik most a mindennapi munkától?

1987 óta dolgozom a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Kórház Gyermeksebészeti, Traumatológiai és Égési Osztályán, jelenleg már nyugdíjasként.
Nagyon szeretem a hivatásomat, de a kosárlabda is a mindennapjaim részévé vált. Fontos hangsúlyozni, hogy csak a nagycsapattól búcsúztam. A kérdéseket olvasva az interjú készítése közben többször is elérzékenyültem. Minden szezonzárás után vártam az újrakezdést. Már most hiányoznak a játékosok, a szurkolók és mindazok, akikkel együtt dolgozhattam a pálya mellett.

Remélem, Szabó István technikai vezető még sokszor felhív majd telefonon. Személyében egy kivételes embert ismertem meg, aki valóban a kosárlabdáért és a csapatért él.

DVTK: Mit üzenne búcsúzóul a játékosoknak, kollégáknak és szurkolóknak?

Nem tudom, ki lép majd a helyemre, de ezt a feladatot – nem munkát, hiszen a szabadidőnkben végezzük – csak alázattal, fáradtságot és időkorlátot nem ismerve érdemes elkezdeni. Akkor viszont rengeteg örömöt ad. Én így csináltam, és hálás vagyok a sorsnak, valamint a családomnak mindazért, amit a sportban eltöltött évek jelentettek számomra.

Hajrá, Diósgyőr! Együtt vagyunk, győzni fogunk!

Mi pedig köszönünk Neked mindent, Doki, jövőre is várunk a meccsekre!