Hatvani Olivér (Fotó: Szabó Krisztián)

- Nem olyan régen lehetett arról olvasni, hogy abbahagytad a kosárlabdát.
- Húsz év versenyszerű kosárlabdázás után idén vonultam vissza a játéktól. Fiatalon játszottam az ifi NB I.-ben, felnőttként az NB II.-ig jutottam a MEAFC-ban és a Földes Miskolc KK-ban. Valójában már tavaly abbahagytam, de most jött el a búcsúmeccs ideje, ahová rengeteg régi játszótárs eljött.

- Hogyan lettél sportoló?
- Sportszerető családból származom, én sem kerülhettem el a sorsom. Nagybátyán, Hatvani János az olimpiai bajnok vízilabdázó, Biros Péter nevelőedzője; keresztanyám, Hatvani Éva pedig a városi sportirányításban dolgozott. Édesapám hatalmas sportrajongó volt - a foci érdekelte, csak amikor elkezdtem kosarazni, akkor csináltam belőle kosárszurkolót is -, engem már ötévesen kivitt a Diósgyőri Stadionba. Ebből mára semmire nem emlékszem, viszont a Dundee United elleni UEFA-Kupamérkőzésről már vannak emlékképeim: a narancssárga mezes ellenfél megmaradt, illetve arra is emlékszem, hogy a találkozó után Oláh Feriék egy leszakított nyakláncot kerestek a 16-oson belül. Ezt követően pedig egyre több az élmény, előfordult, hogy a szüleim “halaszthatatlan családi programra” való hivatkozással kértek el az iskolából, így láthattam élőben egy hétközi DVTK - Újpest bajnokit.

- Fociszurkolóként hogy jött képbe a kosárlabda?
- Három évtizede tombolt Magyarországon a Bruce Lee-láz, Miskolcon is sorra ki lehetett próbálni a küzdősportokat, én a dzsúdót választottam, ahol Illyés Miklóssal kezdtem. Ő többre vitte a tatamin, de küzdeni én is megtanultam. Elkezdtem úszni és az általános iskola csapatában kézilabdáztam, azonban amikor a Földes Ferenc Gimnázium speciális matematika szakára felvettek, akkor fordulatot vett a sportpályafutásom is, elkezdtem kosárlabdázni. Ezzel egy időben láttam először a Los Angeles Lakers és Magic Johnson játékát, ami teljesen elvarázsolt, tudtam, hogy innentől én is kosaras szeretnék lenni. Emberileg és játéktudásban kiváló társakat találtam a Földes csapatában, rengeteg sikert értünk el Osgyáni Zoltán vezetésével. Országos második helyet szereztünk, amit megismételtem egyetemistaként, amikor már a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi Karára jártam. A szerelem tart még most is, de ahogy említettem, már visszavonultam a versenyszerű játéktól. De nem csak kosaraztam, hanem másfél évtizede a Különleges Állatok elnevezésű kispályás csapatban focizok, illetve az idő előrehaladtával ma már a Hunyadi öregfiúk csapatában is pályára léphetek. Nagypályán pedig a DFC megszűnését követően, a hetedik osztályban a Diósgyőr nevet tovább vivő DVTK SE színeiben szerepeltem három évet. És persze mindezzel párhuzamosan szurkoltam a diósgyőri csapatoknak.

Hatvani Olivér a DVTK SE mezében
(2000, balról a második a hátsó sorban. Fotó: Kocsis Norbert)


- Mégsem sportolóként, hanem sportvezetőként lettél közismert Miskolcon.
- Azt azért fel tudtam mérni, hogy a tehetségem nem elégséges a profi pályafutáshoz - a hiányzó centiméterekről nem is beszélve -, ezért kaptam az alkalmon, amikor Rózsa Gábor távozása után a DKSK-hoz hívtak technikai vezetőnek. Mindössze 21 éves voltam. Ekkor már szinte mindent csináltam, ami a kosárlabdával kapcsolatos: letettem a játékvezetői vizsgát, zsűriztem a mérkőzéseken, konferanszié voltam a DKSK hazai meccsein, valamint streetball és hallball tornákat szerveztem. Talán akkor figyeltek fel rám, amikor 1992-ben és 1993-ban megdöntöttük a maratoni kosárlabdázás csúcsát 48, illetve 72 óráig játszottunk, és modern Minarik Edeként én intéztem a rendezvények anyagi hátterétől kezdve a lebonyolításig mindent.

Hatvani Olivér a DKSK csapatával (1998, balról az első a hátsó sorban)


- Milyen volt a DKSK?
- Itt váltam sportvezetővé, magas szintű munkát kellett végezni, és nem lehetett hibázni. Sokat köszönhetek Zékány Pista bácsinak, az akkori technikai vezetőnek, akitől rengeteget tanultam. Hozzám tartozott többek között a sportorvosi igazolások, az utazás, az étkezés intézése, ami, ha flottul megy minden, fel sem tűnik senkinek. Nem sokkal a hidegháború lezárulta után kellett vízumot intézni az amerikai kosarasoknak Moszkvába. Folyékony, alkoholtartalmú “okmánybélyeggel” sikerült gördülékenyebbé tenni az ügyintézést a nagykövetségen. Kellett a kreativitás és a munkabírás, hiszen ekkor nemhogy internet, de még mobiltelefon sem nagyon volt. Az amerikai játékosokat a szakmai stáb választotta ki, de az ügynökökkel én tartottam a kapcsolatot. Az időeltolódás miatt sokszor hajnali egy órára jártam dolgozni, egyszer a Diósgyőri Stadion portása majdnem ki is hívta a rendőröket, mert azt hitte, betörők járnak a DKSK irodájában. Három évig tartott ez az időszak, egy bajnoki- és egy kupadöntőt játszott a csapat, majd az ezt követő változások engem is eltávolítottak a klubtól.

Hatvani Olivér a DKSK csapatával (2005, jobbról az első a középső sorban)


- Mivel foglalkoztál a visszatérésedig?
- Befejeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni értékesítési vonalon. Két biztosítótársaságnak voltam megyei igazgatója, mígnem 2005-ben kiváló időzítéssel éppen a bajnoki bronzmeccsre tértem vissza a klubhoz, így van egy bronzérmem is, igaz ehhez sokat nem tettem hozzá. A 2005/2006-os idényben ügyvezetőként én lettem a DKSK első számú operatív vezetője, és szépen is alakultak a dolgok, mígnem 2006 decemberében főszponzorunk, a Borsi Hús csődje miatt megváltozott minden. Hatalmas lyuk keletkezett a költségvetésben, amit válságmenedzseléssel kellett foltozgatnunk, már az is nagy eredménynek számított, hogy ismét versenyben lehettünk a bronzéremért. Az új bajnokságot új tulajdonossal kezdtük, aki gyorsan bedobta a törülközőt, így nem maradt más lehetőség, mint a saját cégemmel 1 forintért megvenni a klubot működtető kft. 88 százalékát. Sikerült egyenesbe fordítani a szekeret, sorra tértek vissza a régi támogatók, de ismét utolért a végzet, ezúttal a felére lecsökkentett városi támogatás képében. Ebből már nem tudtunk felállni, lejátszottuk a bajnokság hátra lévő mérkőzéseit, majd a 2007/2008-as bajnokságban már nem szerepelt diósgyőri kosárcsapat a legfelsőbb osztályban. A 2011-es újraindulást követően formális feladatom nem volt a csapat körül, de ha kellett, szívesen segítettem akkor is.

- Ezek szerint nem távolodtál el a sporttól.
- Visszatértem a civil szférába, ahol nagyvállalati kapcsolattartóként cafeteria-termékekkel foglalkoztam, de három éve a diósgyőri női kosárlabda utánpótlását működtető ÉLKSK-ban segédkezem főállásom mellett. Ezen kívül a kosárlabda szövetség „Dobd a kosárba!” programjában (olyan iskolákba viszünk kosárpalánkot, labdákat, ahol korábban nem kosaraztak a gyerekek) dolgoztam, amikor megkerestek a DVTK-tól, hogy legyek a klub értékesítési igazgatója. Gondolkodás nélkül igent mondtam.

Hatvani Olivér (Fotó: Szabó Krisztián)


- Mi a feladatod?
- Azokat kell felkutatnom, akik a belépőjegy árán túl is szeretnék és tudják támogatni a DVTK-t, valamint azoknak kell a lehető legoptimálisabb megoldást találnom, akik fantáziát látnak a DVTK népes szurkolótáborában. Legelső feladatom így év vége felé a TAO-s források felkutatása.

- Már harmadszor dolgozol a Diósgyőr sikeréért, milyen érzés?
- Egyelőre csak ízlelgetem és élvezem, de felemelő. Ehhez csak hozzátesz, hogy soha nem látott lehetőség előtt állunk, mert a tulajdonosi háttér stabilitást nyújt. Ez az én munkámat is megkönnyíti, mert sokkal könnyebb úgy megkeresni egy potenciális partnert, hogy a támogatásával nem lyukakat tömünk be, hanem a jövőt építjük belőle. A kosárcsapatnál voltam technikai vezető, ügyvezető, tulajdonos, most pedig a teljes DVTK-nál értékesítési vezető. Újabb mérföldkőhöz érkeztem életemben, és azért is hálás lehetek, hogy a hobbim a munkám. Hazatértem.

Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!