"Soha nem fogom elfelejteni azt a februári szombatot. Kint voltam a stadionban, amikor jött a borzalmas, felfoghatatlan hír, hogy meghaltál. Meghaltál, mert egy embernek nem nevezhető lény orvul, alattomos módon, a védekezésre esélyt sem hagyva meggyilkolt. Téged, aki a pályán és azon kívül is fair voltál, téged, aki elutasította az erőszak bármilyen formáját. Az élet durva játéka, hogy mindezt ott kellett megtudnom, ahol nem is olyan régen még együtt készültünk az edzésekre, együtt vártuk az FTC, Újpest elleni rangadókat, és együtt örültünk vagy szomorkodtunk egy-egy mérkőzés után.

Emlékszem 97 nyarára, amikor Diósgyőrbe érkeztél. Egy kicsit sajnáltunk: ideigazol egy szlovák srác a kispadra, mert azt nem hittük, hogy az akkor szárnyaló Rácz Robit ki tudod szorítani a kapuból. De te nem ezzel foglalkoztál, elkezdtél dolgozni, csöndben, szó nélkül, szinte megszállottan. Megcsináltál mindent, amit a kapusedződ, az általad Istenként tisztelt Veréb Gyuri kért. Hittél a munkában, tudtad, hogy előbb-utóbb meglesz az eredménye. Ősszel nagyon kevés lehetőséget kaptál, mégsem kerested másban a hibát, minden segítséget megadtál kapustársadnak, aki egyben a vetélytársad is volt. Tavasszal aztán megkaptad a lehetőséget, amivel éltél is: hétről-hétre remekül védtél, mérkőzéseket hoztál, elhomályosítottad az elődödet. A legprofibb játékos voltál azok közül, akikkel pályafutásom alatt együtt futballoztam.

De nemcsak ebben voltál kivételes. Máltán játszottunk az Intertotó Kupában a visszavágó mérkőzést. Egy szobában voltunk, mint közös diósgyőri éveink alatt oly sokszor. A meccs előtti nap estéjén a hazaiak cseh játékosa. Vagy 10 percig beszélgettek, aztán távozott. Én persze egy szót sem értette az egészből. Pár perc múlva megkérdezted tőlem, hogy a mester (Tornyi Barnabás - a szerk.) melyik szobában van, majd elmentél. Csak másnap, a meccs után - amit megnyertünk - tudtam meg, hogy meg akartak vesztegetni. Nem kevés pénzt ajánlottak neked azért, hogy rosszul védjél, de nálad esélyük sem volt. A becsületed, a társaid sokkal fontosabbak voltak, mint egy halom pénz.

Együtt végeztük az edzőképző tanfolyamot is. Látszott, hogy az edzői pályádat is ugyanolyan komolyan veszed, mint, ahogy a játékos pályádat is vetted. Emlékszem a vizsgáidra is, amit magabiztos edzésvezetéssel, élvezetes és hibátlan gyakorlatokkal mutattál be. Még a mindig szigorú Tajthy József is csak dicsérni tudta a bemutatóidat. Ezek után nem lepődtem meg, hogy a szlovák korosztályos válogatott kapusedzője és a Rimaszombat felnőtt csapatának pályaedzője lettél. Biztos vagyok benne, hogy az edzői karriered még magasabbra ívelt volna, ha ez a szörnyű, értelmetlen tragédia nem történik veled.

Utoljára a szurkolók által szervezett, jótékonysági gálán találkoztunk. Jöttél, mert segíteni akartál, jöttél, mert szeretted a Diósgyőrt, és tudtad, hogy téged is szeretnek Miskolcon. Nem is kellett csalódnod, a szurkolók úgy ünnepeltek, mint aktív játékos korodban. Az este végén úgy váltunk el, hogy valóra váltom régi ígéretemet, és tavasszal meglátogatlak Rimajánosiban. Sajnos hamarabb kellett meglátogatnom téged, mint, ahogy megbeszéltük és ez a találkozó nem olyan volt, mint amire mind a ketten készültünk. Nem öleltük meg egymást, nem szorítottuk meg egymás kezét, nem beszélgettünk a családról, a fociról, a régi időkről. Hallgattunk, mind a ketten. Körülöttünk rengeteg ember feketében, ismerősök, ismeretlenek. Ők is hallgatnak. Gyászolnak. Elmentél.
Tudod, azt mondják, az hal meg igazán, akit elfelejtenek. Gyuszi, te élni fogsz a szívemben, az emlékekben. Rád mindig emlékezni fognak az emberek, a szurkolók, csapattársak, tanítványok. És én is.

Isten veled, barátom!"

Kiser László